Miért kell nekünk a béke? -első rész

Japán szomszédságában Kim Dzsongun észak-koreai vezető ismét rakétákat lövetett ki, amelyek a Japán-tengerben landoltak. Most a legutóbbi már az északi Hokkaido szigetet átszelve, a Csendes-óceánban. Július óta folyamatosan provokál. És az átlagember is már kezd gyanakvóan aggódni, sőt túllépve ezen, kezd komolyan félni. De miért is? Mert felröppent a hír, hogy Kim Dzsongun már atomtöltettel is el tudja látni azokat a rakétákat. És az atom, az nem játék. Japán különösen érzékeny az atomra, nemcsak felvételekről vagy hallomásból tud róla, hanem mert az egyetlen olyan ország a Földünkön, ahol 72 évvel ezelőtt ártatlan emberek sokasága élte át miatta a poklok poklát.

Azóta is minden évben megemlékezik Japán a hiroshima-i és a nagasaki-i borzalmakról. Mindenekelőtt egyperces néma csenddel, visszaemlékező beszédekkel és a világbéke fontosságának hirdetésével. A hiroshimai áldozatok összlétszáma 140 ezerre tehető.

Az atomfegyverek betiltásáról szóló egyezmény érdekében lobbizott a közelmúltban Thurlow Setsuko asszony, a ma Kanadában élő hiroshimai túlélő, aki 13 évesen ott volt azon a reggelen Hiroshimában. Éveken át küzdött és küzd ma is azért, hogy az áldozatok utolsó sikolyai és a túlélők gyötrelmei ne merüljenek feledésbe az idő múlásával. Küzdelmének legnagyobb sikere volt, hogy a közelmúltban az ENSZ jóváhagyta a betiltásról szóló egyezményt, ugyanakkor Japán (!) nem vett ebben részt, nem írta alá az egyezményt, ahogy Amerika sem.

A sorrend talán úgy helyesebb, hogy Amerika nem írta alá EZÉRT Japán sem. Tulajdonképp abszurdum, de ebben az ambivalens és paradoxonoktól hemzsegő országban talán morbidan szólva várható is volt.

A hiroshimai atomtámadásról, ennek történelmi hátteréről és a többé-kevésbé átfogó részletekről manapság már sok szakirodalomhoz, információhoz lehet hozzájutni. Általánosságban elfogadott történelmi tény az iskolai oktatásban, hogy az atombomba állította meg a japán hadsereg fanatikus harci kedvét, ami által Amerika több százezer katonájának a felesleges halálát kerülhette el. Magyarán ezzel legitimálta tettét a világ előtt, amit a mai napig sok amerikai meg sem kérdőjelez, teljesen egyetért ezzel.

A japán-és más elhivatott történészek azonban újabb és újabb források után kutatva, új információk, írásos bizonyítékok birtokában már megkérdőjelezik ezt a beállítást.

A közelmúltban a Hiroshimai Városháza egy speciális projekt keretében vitte fel az eddigi adatokat, az 550 ezer sugárfertőzött túlélő adatain és visszaemlékezésein alapuló információkat egy adatbázisba, az ún. Big Data-be és ez alapján próbálta meg rekonstruálni, hogy mi történt valójában augusztus 6-án 8:15-kor és az utána következő időszakban.

Mielőtt azonban elmerülnék ennek részleteiben, szeretnék néhány félreértést eloszlatni. Az amerikaiak terve az volt eredetileg, hogy nem Hiroshima fölött oldozzák ki a „little boy” -ra keresztelt bombájukat, hanem Kyoto fölött. Ráadásul mivel két atombombát gyártottak, egy uránium és egy plutónium bombát, így két teszt-helyszínre volt szükségük.

Már gyerekkoromban felkaptam a fejemet történelemórán, amikor hallottam, hogy egy bombát 6-án és egy másikat 9-én dobtak le Japánban. Miért kellett csak 3 nap különbséggel kétszer is egy poklot elszenvedni? – gondoltam akkor, aztán idővel meglett a válasz: mert két típusú bombát kellett tesztelni. A legtöbb japán ma is meg van arról győződve, hogy az amerikai hadvezetés azért állt el Kyototól, mert az egy kulturális kincsekben gazdag történelmi város és jóindulatuk kimutatása jeléül megkímélték azt. A valóságban csak egy banális ok húzódik e mögött, mégpedig az, hogy rossz volt az időjárás akkor Kyotoban, a látási viszonyok nem voltak megfelelőek a bomba kioldásához. Ennyi, semmi több. Nagasaki esetében is az eredeti célpont NEM Nagasaki volt, hanem a Kyushu szigetén lévő Kokura város, csak akkor is rossz volt az idő a kiszemelt város felett így valósult meg a B terv. Az amerikaiak mindenképp egy olyan várost akartak, ami még nem esett áldozatul légitámadásnak, azaz egy sebektől mentes szűz helyre volt szükségük. Szó sem volt arról, hogy csakis a katonai célpontok kerüljenek szóba. A kísérletükhöz egyszerűen csak egy sűrűn lakott várost kerestek.

Akkor már ugyanis szinte egész Japán lángokban állt, egyértelmű volt a vereség és tulajdonképpen már júniusban benyújtotta Kido Koichi – Hirohito császár akkori legbefolyásosabb tanácsadója az ún. Béketervet. Ebben szavatolta, hogy Japán feltétel nélkül lemond a háborúban megszerzett területeiről, visszahívja a külföldön állomásozó csapatait és felkérte a Sztálin vezette Szovjetuniót, hogy legyen közvetítő a nagyhatalmakkal (legfőképp Amerikával) folytatandó béketárgyalásokon. Ezen elhibázott, bárgyú ötletére Sztálin persze nem reagált semmit. Viszont így Sztálin nagyon is tisztában volt a ténnyel, hogy Japán kész a kapitulációra és ennek tudatában vett részt a júliusi potsdami konferencián. Aztán ez a konferencia még nekiszegezte Japánnak a kérdést, hogy folytatni akarja-e a háborút vagy sem. És itt következett be a második végzetes hiba, vagy félreértés. A japánul írt válaszban

ugyanis félrefordították az egyik kulcsszót. A japán „mokusatsu” szó valódi jelentése nem egyszerűen az ignorál (nem vesz tudomást valamiről), ahogy azt sajnos az amerikaiak értelmezték vagy akarták értelmezni, hanem inkább csöndben megvetést, egyfajta szándékos, sietség nélküli várakoztatást jelent. Egyszerűen szólva annyit tesz, mint amikor a bátyuska lebírkózza a büszke kis öccsét és miután összeverte odavágja neki, hogy na, ugye hogy vesztettél? És erre az öcsike már nem válaszol csak az sugárzik a szeméből, hogy nem látod bátyuskám?!

Igy kapott tehát legitimitást Amerika arra, hogy az ignorálónak bélyegzett Japánra további megsemmisítő csapást mérjen. Be kell vallani azt is, hogy miután egyértelműen kiderült, hogy Hitlernek NINCS atombombája, Amerikának nagyon kellett akkor már sietnie, hogy találjon egy legitim célpontot a Manhattan terv gyümölcseinek kipróbálására, amivel egyúttal demonstrálni is tudja az általa felállított status quo-t Sztálinnak. És ez a célpont Japán lett. Ettől már nem tántoríthatta el semmi.

Folytatása következik

Köszönöm a figyelmet.

SZERINTEM ÉRDEMES MEGOSZTANI...;-)

Mi jutott eszébe a poszt kapcsán?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük