A tolószék

Kinyílt a lift ajtaja és a tolószék kerekei megindultak. Jamada asszonyt fia tolta be a kórházi váróterembe. Habár még csak reggel fél nyolc volt, már igen sok beteg gyűlt össze, szinte mindannyian 65 év fölöttiek. Nobuhiró odaadta az orvosi beutalót, a biztosítási kártyát és a kórházi regisztrációs kártyát a betegfelvételi ablaknál. Kedves, megnyugtató női hang utasította, hogy foglaljanak helyet és várjanak amíg nem szólítják a beteget. Nobuhiró és anyja, Jamada asszony először járt a kórháznak ezen az osztályán. A két héttel ezelőtti MRI felvétel után egy szakorvos végezte el a memóriateszteket Jamada asszonyon, majd a teszteredmények után erre az osztályra írt beutalót.

Lassan peregtek a várakozás percei, de Jamada asszony és Nobuhiró türelmesen ültek. Nobuhiró elővette a kindle olvasóját, olvasni próbált. Aztán hirtelen megcsörrent a telefonja. A munkahelyéről hívták. Halkan, hadarva beszélt a telefonjába miközben a váróterem kijárata felé sietett, nehogy megzavarja a csendet. Ahogy befejezte a folyosón a beszélgetést, gondterhelt arccal tért vissza anyja mellé. Nobuhiró egy csapágyalkatrész-gyártó középvállalat alkalmazottja volt, a bérszámfejtési teendőket végezte nap mint nap reggel kilenctől általában este nyolcig vagy kilencig. A munkaszerződése persze kilenctől tizennyolc óráig szólt egyórás ebédszünettel, de hát ezt senki sem tartotta be. A munkáltató számára evidens, hogy az alkalmazottak addig maradnak az irodában, amíg a napi munkát el nem végzik. Ha pedig már elvégezte volna valaki a rá kiszabott feladatokat, akkor addig vár, amíg a felettese is leteszi a tollat, vagyis ki nem kapcsolja a számítógépét. Igy aztán az idők során automatikussá vált, hogy mindenki egyre később fejezze be a munkáját ezzel is azt demonstrálva, hogy mennyire elfoglalt. Az évtizedek során az országban úgy alakult ki a munkamorál, hogy nem a munka hatékonyságát értékelik, hanem a munkával töltött idő hosszúságát. Függetlenül az eredménytől. Legalábbis a felszínen, és ezzel csak nagyon kevesen értenek egyet a szívük mélyén. Ebbe születtek bele és még ha eszükbe is jut, hogy vajon jól van-e ez így nem meri és nem is akarja ezt nyíltan megkérdőjelezni senki. Vagy csak kevesen.

Ez az elv és nézet a múlt században persze még megállta valahogy a helyét, de a globalizálódó és folyamatosan öregedő huszonegyedik század Japán társadalmában már egyre kevésbé. És ebben az ellentmondásban rejlő erő egyre inkább feszíti a társadalmi konvenciók alappillérét. A népesség drasztikus csökkenésével egyre többen gondolják már azt, hogy a nyomasztó, néha értelmetlennek mondható kötöttségek alól ki akarnak bújni, mégis ott kísértenek a háttérben a gyerek-és fiatalkorukban beléjük vert konvenciók. Ezért aztán sokan a lelkük mélyén a konzervatív szemléletük rabjai és egyszerűen nem mernek változtatni. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy nem is nagyon tudnának. A gyökerek nagyon mélyek a teljes fa kivágásához ugyanakkor ha az ember csak a félre nőtt ágakat akarja kiigazítani, attól még a fa újra növeszti azokat.

Nobuhiró 52 éves. A korához képest fiatalos, a világ dolgait jól ismerő, tájékozott alkalmazott, aki édesanyjával Jamada Kumikóval él együtt immár nyolc éve. Feleségét viszonylag korán elvesztette, így gyermektelenül, egyedül élt éveken át amikor aztán édesanyja megromlott egészségi állapota arra kényszerítette, hogy összeköltözzenek. Jamada asszony egy verőfényes reggelen szélütést kapott, azóta kényszerült tolószékbe a lebénult lábai miatt. Szellemileg teljesen ép maradt és a rendszeres egészségügyi vizsgálatok eredménye is mind negatív volt a magas vérnyomásától eltekintve. A tolószékből is ellátta tőle telhetően a háztartást, a bevásárlást és a nehezebb feladatokat viszont a fia végezte. A 87 éves asszonynál hónapokkal ezelőtt kezdődtek az emlékezetkihagyások. Először csak apróságokat felejtett el, mint sót tenni az ételbe vagy még megmosolyogva elnézhető dolgokat. Aztán jött a következő periódus. Miután Nobuhiró hazatért a munkából egyre csak egy sorompót kezdett el emlegetni, egy sorompót, amin túl egy asszony feküdt. Ennél többet nemigen mondott, hiába kérdezte tőle Nobuhiró, hogy na és mi van azzal a sorompóval?

– Jamada Kumikó asszony, köszönjük a türelmét elnézést kérünk a hosszú várakozásért. Kérem fáradjon be! – hallatszott végre az ápolónő lágy, selymes hívó hangja, a jólismert frázis. Ugyanis minden kórházban, minden klinikán az egész országban ezekkel a szavakkal hívják be az asszisztensek a vizsgálóba a betegeket.

Az orvos Nobuhiró felé fordult, de csak egy pillanatra, hellyel kínálta majd visszafordult a számítógép monitorja felé.

– Igen, a vizsgálati eredmények megerősítették a feltételezést, miszerint a demencia sajnos már előrehaladott állapotban van. –mondta az orvos szenvtelenül, mialatt a számítógép klaviatúráját ütötte folyamatosan.

– Ez mit jelent doktor úr? – kérdezte Nobuhiró elbizonytalanodva.

Az orvos a szemüvege sarkából egy rövid pillantást vetett a tolószékben ülő Kumikóra, majd Nobuhiróra nézett. Hanyag mozdulattal levette a szemüvegét és így folytatta.

– Az édesanyjának fizikálisan szinte semmi problémája nincs, a korához képest nagyon jó egészségi állapotban van leszámítva persze a sztrókból visszamaradt bénulást. De ezzel így akár 100 éves koráig is elélhet. A problémát igazából az Alzheimer kór jelenti. – miután kifejtette részletesen a betegség fázisait és a további kilátásokat, kurtán hozzátette:

– Jamada úr, mivel eztán az édesanyja 24 órás állandó felügyeletre szorul majd, az lenne a legjobb, ha egy szakápolókkal ellátott idősek otthonában helyezné el mielőbb.

– Értem, köszönöm. –hangzott kurtán Nobuhiró válasza és hirtelen elsötétült előtte egy percre minden. Jamada asszony ránézett az orvosra, majd a fiára és üveges tekintettel az orvos monitorát bámulta.

– Menjünk Nobu – szólt kurtán az asszony, és illedelmesen elköszönt az orvostól.

A hazafelé menő vonaton mindketten némán hallgattak, ahogy szinte minden más utas is a kocsiban. A fiatalok mondhatni vezényszóra kapták elő okostelefonjaikat a fülhallgatóval együtt, az idősebbek az iPadjukon olvasták a híreket és csak elvétve pár ember lapozott a tenyérnyi méretű könyvében. Aki pedig nem olvasott, az szinte kivétel nélkül aludt. A vonat finoman libegett, a megállóknál ki-beszállt a tömeg és csak az állomásneveket beolvasó profi bemondó hangja törte meg ezt a morbid nagyvárosi idillt. Nobuhiró megszokta már a hangosra állított bemondók hangját, a tömeg leállíthatatlan zaját és a vonat lágy mozgását. Már több mint 35 éve utazott vonaton. A munkába ugyanazon az útvonalon, ugyanabba a kocsiba szállva járt és ugyanannál az ajtónál szállt be, hogy leszálláskor a legjobb pozícióban érje el a kijáratot. Minden munkanap, már több mint 35 éve. Most is elbóbiskolt egy kicsit ahogy mindig, szokása szerint nem tudott ellenállni a vonat andalító himbálózásának. De a fülébe dugott fülhallgatók parányi áramütésszerű jelzéssel felébresztették a megálló előtt, ahogy azt beállította magának már előre. Igy sosem utazott túl a megállón, bármilyen mélyen bóbiskolt volna is el.

Miután hazaértek, Jamada asszony sietve elkészítette a megkésett ebédet. Nobuhiró pedig bocsánatkérések közepette betelefonált a cégéhez, hogy délután fél négy körül be fog még menni dolgozni. Sietve bekapta az ebédjét, majd kurtán elbúcsúzott az anyjától.

Jamada asszony aznap délután részletesen elolvasta a kórházi vizsgálati eredményeket, tüzetesen kibogarászta az adatokat és összehasonlította a korábbi eredményeivel. Miután végzett, levette szemüvegét és egy fáradt könnycsepp buggyant ki szeméből, mely félve állt meg az egyik nevetőgödröcskéjében az arcán. Kedves, kerek arca körvonalai nem változtak sokat az évek során, csupán csak az apró ráncok hirdették az idő múlását.

De a fény a szemében, az a meggyőző erő ugyanúgy csillogott, ahogy hajdanán. Tisztában volt vele, hogy mi vár rá ezután. Tudta azt is, hogy nincs arra pénzük a fiával, hogy öregek otthonába menjen. Tudta azt is, hogy nem kívánhatja Nobuhirótól, hogy otthagyja az állását és őt ápolja egész nap. Érezte, hogy most tisztán tud gondolkodni. Tudta azt is, hogy most le kell írnia a gondolatait, különben hamarosan el fogja felejteni. Minden nap, minden óra, minden perc ajándék neki, azt kívánta bárcsak dermedne meg a jelen és ő ne csúszna tovább az idő múlásának folyamában. Tudta, hogy egy végzetes börtön vár rá, amit ő szellemileg nem fog érzékelni, ugyanakkor ennek a börtönnek a rácsai fiát is fogva tartják majd.

Egy lapocskára felírt valamit, és rajzszöggel kitűzte a parafatáblára, amit fiával együtt a cetliknek létesítettek.

A szokványos módon teltek múltak a napok, és ahogy az orvos megjósolta lassan de biztosan súlyosbodtak a betegség tünetei. Nobuhiró és Kumikó nem hozta ezt szóba, és lassan már Kumikó nem is érzékelte fia hanghordozásából, hogy Nobuhirót mennyire nyomasztja a jövő.

Május közeledtével, amikor melegebbre fordult az idő Kumikó egyik este odaszólt Nobuhirónak:

– A hétvégén menjünk ki a Takao hegyre kirándulni, az időjárásjelentés szerint szép idő lesz. Látni szeretném a virágzó cseresznyefákat!

– Rendben – válaszolta kurtán Nobuhiró. Azon a vasárnap valóban napsütéses, száraz, kellemes idő volt. Felültek a vonatra, a városközpontból mintegy órányira volt az úticéljuk. Nobuhirónak is és Jamada asszonynak is jó kedve volt, bár addigra már a parafatábla tele volt ragasztva cédulákkal, Kumikó emlékezetének látható támaszaival.

Indulásuk előtt Kumikó rápillantott egy cédulára, amire az volt ráírva, hogy melyik cédulát vigye magával a kirándulásra. Ezt a cédulát, amit még a kórházi vizsgálat napjának délutánján készített, a tenyerére ragasztotta, nehogy útközben elfelejtse, hogy hova is tette.

A tolókocsival nehézkesen ugyan, de felértek a Takao hegy csúcsára. Nobuhiró homlokát törölgette és mindketten szemüket fürdették a lenyűgöző kilátásban. Kumikó váratlanul megszólalt:

– A sorompón túl egy asszony feküdt. Josikóval, a barátnőmmel nem tudtuk akkor még, hogy egy asszony volt az. A messzeségből csak egy feketés ruhát viselő alakot láttunk a földön, rajta valami fehérséggel.

Nobuhiró mélyen hallgatott és várta, hogy az emlegetett sorompós történet ma vajon folytatódik-e.

– Ahogy továbbmentünk, hirtelen a semmiből amerikai bombázó gépek jelentek meg a tiszta kék égbolton. Azt sem tudtuk félelmünkben, hogy hová legyünk. Nagyon közel jöttek, szinte most is látom magam előtt a pilóta arcát. Tüzelni kezdtek. Annyira féltem, hogy a félelemtől egyszeriben megbokrosodtam és nagyon gyorsnak éreztem a lábaimat. Josikó is velem futott. A repülők olyan váratlanul tűntek el aztán a semmiben, amilyen váratlanul ott termettek. Később értettem meg, hogy csak játszottak velünk. Talán nem akartak megölni, de ha eltaláltak volna akkor azt csak a véletlen számlájára írják. Semmi több. Csak unaloműző játék volt nekik, hogy élünk-e vagy a golyóik által meghalunk. Aztán odaértünk a földön fekvő fekete ruhás alakhoz. Egy asszony volt. A hátán pedig egy fehér kendőbe bugyolált csecsemő. Úgy egyéves lehetett. Olyan volt a fehér kendő a kis rojtokkal, mint egy kinyílt virág, ami a fekete földből – az anya hátából- közvetlen nőtt volna ki. Mindketten halottak voltak. Valószínűleg a velünk is játszadozó repülők valamelyike végzett velük korábban. Ez az ártatlan anya a csecsemőjével nem volt olyan gyors, hogy kitérjen a röhögő golyók elől. Közelebb hajoltunk hozzájuk. A kisbaba arca a felhő-ráncok nélküli derűs, kék égbolt felé meredt. Szabályosan kerek, puha, hamvas arcocskáján még halványan piroslott az élet. Kicsi szája még leheletnyit nedves volt. Némán, mozdulatlanul meredt az égnek. A szeme csukva, mintha aludna és pihe hajacskáját meglibbentette a szél. Benne volt ebben a pillanatban az összes csecsemő, az összes gyermek és ártatlan teremtmény, akiknek a háború csupasz valóságában a legszomorúbb sors jutott. Sok bombázást átéltem már akkorra fiam, és hidd el, hogy mindig nagyon de nagyon féltem. Sírni azonban nem sírtam sohasem, mert tudtam, hogy a halál sora bármikor engem is utolérhet. Akkor azonban ott, a csecsemő arcocskája fölött megeredtek a könnyeim. Szívből gyűlöltem a világot, az Eget és minden porcikámmal elátkoztam azt a napot.Tudod fiam, mindez a tokiói bombázás után történt, nemsokkal azelőtt, hogy Japán elvesztette a háborút. Ez az emlék mindeddig fogságban tartott, nem tudtam elmondani senkinek sem. Saját emlékképeim börtönében kellett eddig élnem. – Kumikó hirtelen belemarkolt a tolókocsija indítógombjába és teljes erejével előreirányította magát. Nobuhiró utána ugrott, próbálta útját állni de Kumikó kurtán csak ennyit mondott: „Eressz el fiam! Hadd menjek utamra. Már szabad vagyok, és szabad vagy Te is!” azzal a mélybe vetette magát.

A rendőrségi eljárás, a helyszínelés és mindaz ami ezzel jár sok időbe telt. Nobuhiró szinte sokkos állapotban tért haza aznap. Fáradtan, elgyötörten hullott le másfélszobás lakásuk tévéképernyője elé. Kínjában bekapcsolta. Az éppen futó műsor narrátorának szájából elhangzó szavakra lett figyelmes:

– A japán génsebészet vívmányának egyik új eredménye, hogy sikerült a beteg őssejtjéből a szem retinahártyáját reprodukálni és azt a beteg hártya helyére beültetni. A génsebészet új utakat nyit meg a gyógyítás terén, talán pár éven belül napjaink pestise, a demencia is könnyen gyógyíthatóvá válik….

Köszönöm a figyelmet.

SZERINTEM ÉRDEMES MEGOSZTANI...;-)

Mi jutott eszébe a poszt kapcsán?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.