A hiroshima-i atombombánál 70-szer nagyobb erejű bombák garmada

Az okinawa-i titok

Miért kell most NAGYON félnie a világnak? Kim Dzsongun legutóbbi nukleáris kísérlete megrengette a földet. Nem csak szó szoros értelemben, hogy még Magyarország is beleremegett, hanem politikai értelemben is. Vannak akik már egyenesen a harmadik világháború kitörését várják és vannak olyanok is, mint pl. Elon Musk, akik erősen megkérdőjelezik ezt.

Ami viszont biztos, hogy Japánban a déli okinawa-i szigeten, ahol a szigetnek mintegy negyedét még a mai napig is amerikai támaszpontok teszik ki, elképesztő mennyiségű atomtöltetek vannak vagy lehetnek.

Okinawa szigetének egynegyedét ma is amerikai támaszpontok teszik ki.

Sok japán, és persze a világ nagy része mit sem sejt erről. A történet tulajdonképpen a második világháború után kezdődött, bonyolultabban fogalmazva a második világháború lezárásában érdekelt két nagyhatalmi polarizáció által gerjesztett hidegháborúban teljesedett ki.

Miről is van szó tulajdonképpen?

Dióhéjban a történet: a háború után egyidejűleg kellett garantálni Japán biztonságát és az Egyesült Államok katonai jelenlétét a térségben. A szovjet és a kínai fenyegetettség egyre csak nőtt, amit tovább fokozott a koreai háború is (1950-53).

1953-ban a SZU sikeresen hajtotta végre hidrogénbomba kísérletét, 1954-ben pedig beállt a tajvani krízis. Eisenhower, 1953-as elnöki kinevezése után máris meghozta a titkos döntést, mi szerint a Távol Kelet pozícióját mindenképp ki kell használni a fegyverkezési versenyben.

A választás Okinawa szigetére (és a körülötte lévő kisebb szigetekre) esett. Stratégiailag a lehető legkiválóbb helyzetben van ez a sziget, hiszen könnyen megközelíthető volt (és ma is) a SZU,(ma Oroszország) Kína, és Korea. (Ma már ezen kívül Dél -Koreában is vannak támaszpontok.)

A lehető legnagyobb titokban indult meg tehát az atomtöltetek telepítése. Az 1962-es kubai válság idejére már 1300 db atomlövedék pihent a szigeten. Az indító gombokon a „HOT” felirattal, ami azt jelentette, hogy bármikor készek voltak megnyomni az amerikai katonák a gombot, ahogy megkapják erre a felsőbb parancsot.

Persze nem csak telepítették a rakétákat, hanem kemény hadgyakorlatozás is folyt. A Japánt akkoriban megszállt amerikai csapatok 70%-a Okinawa-n tömörült, és megkezdték a LABS -ként rövidített hadgyakorlatot is, melynek fő bázisa Iejima (ejtsd: Iedzsima) szigete lett. A LABS egy olyan repülővel végrahajtott hadgyakorlat, amikor a gép a radar elől elbújva a lehető legközelebb repül a földfelszínhez, majd a célpont közelében hirtelen magasba emelkedik és onnan bocsájtja a töltetet a célpontra.

Az Okinawa-hoz közel eső kis sziget, Iejima a LABS hadgyakorlatok színtere lett.
A képen a barna folt csak az „amerikai haderő létesítményét” tünteti fel, hogy valójában mi, azt csak nagyon kevesen tudják.

Az atomlövedékeket pedig olykor valódi bombák is „szimulálták”. Sem Okinawa lakossága, sem a környező szigeteken élők persze az égvilágon nem tudtak semmit sem az egészről. A gyerekek játszadoztak a lehulló amerikai teszt-bomba maradványaival, aminek végül bekövetkezett a szomorú végkifejlete. 1960-ban meghalt Iejimán egy fiatalember, akinek a halálát egy ilyen felrobbant bomba okozta. Gyermekes családját hagyta maga után, és a család azt hitte, hogy a második világháború idején egy fel nem robbant bomba okozta a halálát. Az igazságot könnyes szemmel és mérhetetlen haraggal vette tudomásul felnőtt lánya, aki a fent leírtakat nemrég tudta meg.

1957-ben lőtte fel sikeresen a SZU a Szputnyikot, a Föld első műholdját. Ez volt a pont az i-re, Amerika 10 megatonna nukleáris fegyvert vitt be a szupertitkos okinawa-i fegyver lerakatára. A lerakat tulajdonképp egy bunker szerű fegyverraktár volt Kadena kikötővárosban.

Kadena kikötőváros- középen a támaszponttal

Természetesen az amerikaiak legnagyobb aggodalma az volt, hogy mi történne akkor, ha az ellenség Kadena várost támadná. A védelem biztosítása érdekében a sziget 8 kikötőjébe nukleáris tölteteket telepítettek, melyek szükség esetén kilövés után már a levegőben semmisítik meg az ellenséges rakétákat.

1959. júniusában történt egy szomorú baleset, amit Amerika hétpecsétes titokként kezelt és most sem veri nagydobra. Gyakorlatozás közben a naha-i támaszponton (Naha város Okinawa legnagyobb városa, itt van ma a híres naha-i reptér is) az egyik ilyen nukleáris töltet véletlen beindult és szerencse a szerencsétlenségben, hogy aztán robbanás nélkül az óceánban landolt. A balesetben egy amerikai katona életét vesztette. Az atomtöltetet a lehető legnagyobb titokban likvidálták aztán az óceánból.

Még 1951-ben kötötte meg Japán Amerikával az Amerikai-japán biztonsági egyezményt, melyet módosításokkal láttak el és ennek végleges változata 1960-ban az Amerikai-Japán Kölcsönös Együttműködési és Biztonsági Egyezményben öltött testet. Szó van benne természetesen a nukleáris fegyverekről is. De igencsak csalafinta módon egyeztek meg a felek. Ha Amerika nukleáris rakétákat akar Japánba telepíteni, azt mindenképp előzetesen meg kell tanácskoznia a japán kormánnyal. Okinawa szigetére azonban ez a kitétel nem vonatkozott. (Ekkor még Okinawa teljes mértékben amerikai fennhatóság alatt állt.) Hogy a japán kormány miért egyezett ebbe bele? Az a Japán, amely kétszer is elszenvedte az atomtámadást és a népesség zsigereiben van az atombomba iránti gyűlölet. Nos? Az ok igen egyszerű: egyfelől a japán kormány akkor még nem tekintette Okinawa-t a szigetország részének. Ez a megszállásból adódott helyzetének is köszönhető volt, ill. más okok is álltak mögötte amire most nincs idő kitérni. Tisztában volt azzal is, hogy bár a Honshú szigeten is van számos amerikai katonai bázis, a sűrűn lakott szigetre Amerika nem fog atomrakétákat telepíteni.

A másik, nyomósabb ok az volt, hogy Japán nem fegyverkezhetett (a második világháború után le kellett mondania a hadseregéről) így gyakorlatilag katonailag teljesen ki volt szolgáltatva az ellenségnek. Egyedül csak abban bízhatott, hogy szükség esetén Amerika megvédi. Bármi legyen is ennek az ára.

Az pedig nem volt csekély. 1960-ban kezdte bevinni az amerikai légierő a Mace-B-ket (hivatalos nevén MGM/CGM-13B rakéták) a japán bázisaira. Ekkor felröppent a hír az okinawa-i lakosság köreiben, hogy ezek bizony atomrakéták. Ekkor éleződött ki az ellentét az okinawa-i kormányzóság (vagy akkori nevén Ryúkyú (ejtsd: rjúkjú) szigeti Kormányzóság, mivel csak 1972-ben adta vissza Amerika Okinawa néven Japánnak a szigetét) és a tokiói japán kormány között. Okinawa természetesen minden erejével ellenezte (ahogy ellenzi most is az amerikai támaszpontokat, a lakosság életét megkeserítő -olykor áldozatokat követelő hadgyakorlatokat satöbbi) a rakétatelepítést, amit az akkori japán kormány külügyminisztere (KOSAKA Zentaró (ejtsd: Koszaka Dzentaró) a lehető leggyávább módon kezelt. Azt kérte ugyanis az amerikai külügyminisztertől, hogy Amerika ne jelentse be előzetesen, ha a rakétáit be akarja telepíteni, mert akkor Okinawa kormányzósága nála protestál, ami számára elég terhes. Amerika elképedve hallgatta ezt, és nem egyezett bele abba, hogy megszegje a ’60-ban kötött Egyezményt.

Az 1962-es kubai válság idején ugyanolyan végsőkig feszített helyzet uralkodott, ahogy talán most napjainkban is. Amerika akkor – a dokumentumok szerint, kész lett volna megnyomni az indítógombot, az együttes célpont a SZU és Kína volt.

1967-re elérte a töltetek száma Okinawa-n a 1300-at!!

Aztán a hidegháborús feszültség csökkent, Nixon elnök visszaadta Japánnak Okinawa-t, megígérte a nukleáris fegyverek leszerelését, de azért volt egy kitétele, ami formailag egy titkos záradékban öltött testet: szükségállapot esetén a nukleáris fegyverek visszakerülnek a kadenai, nahai és henokoi katonai bázisokra.

A probléma pedig az, hogy MOST szükségállapot van! Viszont nem tudja senki sem, hogy hol mennyi nukleáris fegyvert tárolnak.

És ahogy ezt a történetet én is leírtam, valószínűleg Kim Dzsongun is tisztában van mindezzel.

És csak remélni tudjuk tiszta szívből, hogy tisztában van a lehetőségeivel és tetteinek a következményeivel is.

Köszönöm a figyelmet.

SZERINTEM ÉRDEMES MEGOSZTANI...;-)

Mi jutott eszébe a poszt kapcsán?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük