Egy japán film, ami több mint egy műalkotás….
A második világháború után született japáni háborús irodalom remekműveként tartják számon a (japánul) „Nobi”c-ű novellát, amelyet Ooka Shohei (ejtsd: Óka Sóhej) írt 1951-ben. A könyv az első kiadást 1954-ben érte meg, és a mintegy 182 oldalas novellából 1959-ben azonos címmel film is készült. A cím angol fordításából „Tüzek a síkságon” címet kapta magyarul. Én inkább „Tüzek a mezőn, vagy Tűz a mezőn” címet adnám az eredeti japán cím alapján, ill. abból kifolyólag is, hogy a történet a Fülöp-szigetek középső részén elterülő Leyte-szigetén játszódik. A hegyes, dombos dzsungelben.
Japánban manapság is gyakran idézik a történészek, kutatók, írók ennek a műnek a sorait. Amikor a halálról, az erőszakról, a háborúról, az életben maradásról, az emberi nagyságról vagy épp az ellenkezőjéről a gyarlóságról van szó. A rövid írásnak szinte minden betűje (bocsánat, minden írásjele) szívet tépő, velőt rázó, lelket edző parázs, amely nem huny ki azután sem, hogy letettük a könyvet vagy megnéztük a belőle készült filmadaptációt. Azóta aztán 2015-ben Tsukamoto Shinya (ejtsd: Cukamoto Sinja) rendező készített egy újabb feldolgozást, melyben a főszerepet is ő maga játssza. Tsukamoto kamaszkorában olvasta a novellát, és már akkor eldöntötte, hogyha sikerül filmrendezővé válnia, akkor mindenképp megfilmesíti ezt a művet. Sok évet kellett várnia, de aztán végül sikerült neki.
Ez a remekmű sokkal de sokkal több, mint egy háború ellenes megnyilvánulás. Mondhatnám, a háború „csak” díszlet ahhoz, amit valójában Ooka akar közreadni az olvasónak.
A dzsungel közepén vergődő maroknyi kimerült japán csapat egyik tagja, Tamura közlegény története tulajdonképpen Ooka saját élményei az embertelen körülmények között harcoló katona szemével nézve.
Erich Maria Remarque is katona volt, igen, csak úgy lehet valamit hitelesen és szavahihetően átadni, ha valaki át is élte azt, amit megír. A „Szerelem és halál órája”-nak nyitójelenete is „pazar” a maga nemében, a front realizmusa, ami olykor már-már szürrealisztikus vonásokkal festi le az „őrület határán” táncoló emberi elme kínlódásait a túlélés reményében. De a Nobi bizonyos értelemben túltesz mindezen.
Most nem szeretném részletekbe menően bemutatni ezt a novellát – nem ez a célom azzal, hogy megemlítem ebben az írásomban. Inkább a történet mögött megbúvó felismeréseket, az azokból leszűrhető kérdéseket, konkrétan a halálnak, mint az élet létjogosultságára való eszköznek az egyetemes megítélését kétségbe vonó katona felismerésére szeretném felhívni a figyelmet.
A sok bevezető spoilerkedés után, lássuk csak miről is van szó: az alábbi mondatok a „Nobi” c-ű japán novellából vett idézetek, saját, jómagam által készített fordításban.
„Pofonvágtak.
– Te hülye! Van olyan ostoba ember, akinek ha azt mondják, hogy takarodj innen akkor az némán el is takarodik és visszajön? Azt kell válaszolni, hogy nincs hova visszamenned, érted? Akkor a kórház csak csinál valamit! Ennek a csapatnak nincs már ahhoz ereje, hogy egy olyan tüdőbeteg szemetet, amilyen Te vagy eltartson! Azonnal takarodj vissza a kórházba! És ha nem vesznek be, akkor kuporogj akár napokig is a bejáratnál! Majd csak bevesznek, végül is egy kórház. De ha mégsem, akkor dögölj meg! De ne pazarold ám a golyót érted? – mindeközben a tiszt száját néztem, ami lassanlassan benedvesedett, ahogy felém köpködte a szavait. Ez az ember mondja ki a fejemre a halálos ítéletemet, felfoghatatlan számomra, hogy miért ő loholja bele magát ennyire? Bizonyára arról van szó, ami a felettes katonáknak szokásukká vált már. Ha felemelik a hangjukat, akkor az felkorbácsolja az érzéseiket is.
– Igenis! Én, Tamura közlegény azonnal visszamegyek a kórházhoz. Ha a kórház visszautasít, akkor magam vetek véget az életemnek!”
Az útra a kórházig, Tamura közlegény hat kicsi jam gyökeret kapott élelemként. És ezen az úton furcsa érzés keríti hatalmába a közlegényt:
„(Olyan voltam, mint) az elevenen megnyúzott áldozat. És kilátástalanságom közepette egyfajta láthatatlanul lappangó boldogságérzet terjedt szét a testemben. Ezen a felesleges úton, mely akkor ér véget, amikor a kórházba kerülés álma is szertefoszlik, megéreztem egy pillanatra a szabadság érzésének múlandó mámorát. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy nekem az élet már csak ez a pár napig tartó keserves út a kórházig.
És ráébredtem arra, hogy ezt a pár a napot nem, mint katona kell, hogy eltöltsem, hanem úgy, ahogy azt saját lényem és tudatom akarja. A trópusi erdő valósága, a természet határtalan szépsége és csodája átható erővel itatta át érzékeimet. Szinte eggyé vált a lábam a Manila Katedrális körüli tisztás puha füvével. A futó zápor után a látóhatárom minden szegletébe beleívódott a fákon kinyílt virágok látványa, melyek szinte vörös lángokként lobogtak. A napfelkelte és a naplemente pazar színei, a lilás fátyolban úszó távoli vulkánhegyek, a tengerre fehér fodrokat csalogató korallok, a tengerparton megbúvó bokrocskák mind-mind egy megvilágosodáshoz közeli extázis állapotába kerítette a lelkemet. Mérhetetlen hálát éreztem a szívemben azért, hogy a véletlen / végzet megmutatta nekem a halálom előtt az ÉLET mindent átfogó áradását. Az igazat megvallva, az eddigi életemmel jóformán semennyire sem voltam megelégedve. De akkor előtört bennem a gondolat, hogy hát nem vagyok-e épp én a sors kiválasztottja?! „
Tamura közlegény természetesen nem lett öngyilkos – hiszen akkor nem születhetett volna meg ez a novella sem, és bár eljutott a kórháznak nevezett kalyibába, onnan egy véletlen folytán menekült meg, amikor az ellenség felrobbantotta a sebesültekkel teli tákolmányt.
Japán mintegy 80 ezer katonát vesztett Leyte szigetén és a legszörnyűbb az, hogy a veszteség legnagyobb részét az éhen halt, ill. a trópusi betegségekben meghalt katonák száma tette ki. A japán felsővezetés egyszerűen csak úgy gondolta, hogy majd a dzsungel elég élelmet nyújt a katonáknak és nem szervezte meg az utánpótlást. Ez a stratégiátlan stratégia borzalmas következményekkel járt, hiszen aki egy kicsit is jártas a dzsungeli környezetben, az tudja, hogy nem egy édenkertről van szó, ahol csak le kell szakítani a fákról csüngő élelmet.
Az életben maradt katonákat ép ésszel elképzelhetetlen válaszút elé állította a sors: vagy a kannibalizmus útjára lépnek, vagy meghalnak.
Mi adja vajon valakinek az erőt egy ilyen extrém helyzetben is az élet igenlésére?
Meddig lehet fokozni a stresszt, amit az ember még el tud viselni? Miért választják oly sokan manapság önként a halált nem csak Japánban, de ugyanúgy Magyarországon is? (Hiszen még mindig sajnos vezető pozícióban van Magyarország az öngyilkosságot elkövető országok listáján. Bár jó hír, hogy az utóbbi időben némileg lejjebb csúsztunk a rangsorban az eredményesnek mondható pszichoterápiás kezeléseknek köszönhetően.) A válaszkeresésben talán az egyik kulcsfontosságú dolog lehet a napjainkban is oly népszerű Való Világ jelensége. Amikor bezárnak egy csoportot egy mesterségesen elkülönített helyre, ahol az ő saját világukat kell megélniük. És itt aztán olykor megszűnnek vagy módosulnak azok a szabályok, amelyek a kapuk mögött, a valós életben keményen megvannak. A szabályok tehát módosulhatnak jó értelemben és rossz értelemben is. Egy háború, egy front, egy Leyte-sziget, vagy egy munkahely is tulajdonképpen ilyen. Addig, amíg a „szereplők” tudják, hogy az ő általuk teremtett világon túl visszavárja őket a valós, reál világ, amibe eredetileg is bele születtek, addig azt lehet mondani, hogy az utolsó leheletükig is képesek küzdeni az életben maradásért. Akkor azonban, amikor azt érzi valaki, hogy NINCS vagy NEM LESZ másik világ, hanem amiben él, abból nem tud kimenekülni vagy a helyzetét megváltoztatni, akkor kezd el az ember – akár kisebb stresszteher alatt is, szuicid gondolatokkal foglalkozni.
Ezért (is) lesznek talán kortól, nemtől és foglalkozástól függetlenül sokan öngyilkosok.
Tamura közlegény vérlázító kérdése sokkolja az olvasót, és a film nézőközönségét is. Eljut ugyanis egy filozófiai és etikai meghasonláshoz: miért bűn az, ha valaki egy olyan testből táplálkozik, amelyik már nem él? Tamura ezen eszmefuttatása és a vallási hit megkérdőjelezése abból a felismeréséből fakad, hogy amíg az ember az élő növényeket, gyümölcsöket leszakítja és elfogyasztja, addig az elhulott, a halál (az elhervadás)beállta után már nem szüretel. Lesarkítva tehát a kérdést: miért szabad elvenni egy élő növény életét azért, hogy az ember egyen és miért nem szabad egy elhullott/ meghalt tetemmel az éhséget csillapítani? Mi egyáltalán az erkölcs? És hol vannak a határai? Ki és hogyan szabja meg azokat? Vagy mindez csak szokásokon nyugszik? Az isteni nagy természet, a fenti sorokban Tamura közlegény által felismert és leírt abszolút egység csak valami vízió lenne? Nem épp az ember követ el azzal hibát, hogy megsérti a természet törvényét azzal, hogy nem fogyasztja el ételként az elhullott egyedeket?
Tamura közlegény (is) kétségbe esve keresi a válaszokat, próbál valami legitim kapaszkodót találni magának a túlélés érdekében. Mert túl akarja élni! Bármilyen áron is!
A túlélésnek pedig sajnos ára van.
A háború után elmegyógyintézetben kezelik egy időre, és bár visszatér a társadalomba, a régi önmagát már nem találja és a kitörölhetetlen emlékek mély sebeket hagynak benne.
Konklúzióként nagyon nehéz bármilyen véleményt is mondani szerintem. Ez most nem is célom, inkább tovább lépnék egyet. És meg szeretném invitálni az olvasót pár perc erejéig, hogy gondolkozzon el: vajon ebben a történetben ki az embertelenné vált szörny? Tamura közlegény, avagy mindazok, akik arra kényszerítik Tamura közlegényt, hogy akarata ellenére azzá váljon, aminek bélyegzik?
Itt jutunk el mindennemű erőszak, abúzus, megfélemlítés, hatalomgyakorlás és folytathatnám a sort, kérdéséhez.
Próbáljuk meg, hogy legalább csak egy kicsit fogjuk vissza magunkat!
Köszönöm a figyelmet.
És Ön mit mond?