Japánban az ördög tényleg csakis a gonosz megtestesítője?

Babona és vallás, jó és rossz, ördög és tündér, démonok, szellemek alvilág és mennyország. Szeretjük az ilyen párosításokat, extrém fogalmakat összekapcsolni nemde? A nyugati kultúrák felfogása mindezekről a fogalmakról és a távol- keleti Japán ebben is rejt különbözőségeket. Míg az egyikre többnyire az egyértelmű állásfoglalásigény, addig a másikra az árnyékolt, elsatírozott montírok a jellemzők.

Az emberiség kultúrköri palettáján többféle ábrázolásmódokkal találkozunk, hogy melyik nemzet hogyan látja a jót és a rosszat és mit mivel párosít. Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy a keresztény vallás hatáskörében élő népek más aspektusból szemlélik a „gonoszt”, mint pl. a buddhizmus. Az előbbi a teremtő isten ellentétpárjaként azonosítja az ördögöt, aki mint köztudott egy angyalként kezdte és fordult át aztán 180 fokos fordulattal a gonoszba. Japánban azonban, ahogy azt megszokhattuk már, semmi sem az, aminek látszik se nem fehér, se nem fekete…

Japánban vajon milyen háttérrel indult a kis ördög Lucifer, a gonoszság megtestesítője, és kijelenthetjük-e egyértelműen, hogy valóban az is-e aminek látszik?

A japán nyelv sajátossága

Japán nyelven az onyi szó testesítené meg a magyar ördög szót, ill. a japánok maguk is próbálgatják megtalálni több kevesebb sikerrel a megfelelő fogalmat más célnyelveken.

De vegyük gorcső alá, hogy mi is az onyi voltaképpen?

Ha visszamegyünk a szó eredetéhez, akkor egy többszörösen hurkolt csomóra lelünk és kezdjünk is neki az alábbiak szerint kibogózni.

Mielőtt bármi magyarázatba is kezdenék, szeretném tudatosítani az olvasóban azt a közismert tényt, hogy a japán nyelv kínai kandzsikat, írásjeleket használ a nyelv rögzítéséhez. A két nyelvnek nyelvészetileg azonban semmi közük sincs egymáshoz. Tehát a japán nyelv szavainak értelmét összekapcsolták a kínai jelekkel, melyeknek van egy értelmük és van egy kínai olvasatuk (kiejtésük). Érthetőbben tehát, pl. japánul az enni =taberu igét összekapcsolták a kínai jellel, aminek a jelentése értelemszerűen „enni”, viszont a kínai nyelven ezt másképpen ejtik ki. Ráadásul nem feltétlen csak egyféleképpen, hiszen elég nagy ország Kína és a kultúrája ahhoz, hogy hasonlóan ugyan, de mégis másképp, több formában is kiejtsék ugyanazt a szót. Érzékletesebben ez olyan, mintha a magyar jár, balag, sétál (rokonértelmű) igéget párosítanánk egy darab jellel. Hogy a jelhez mikor melyik igét párosítjuk, azaz mondjuk ki, az a kontextustól függ.

Hogy még egy kicsit csavarjunk a történeten, a japánok nem elégedtek meg csak azzal, hogy a saját nyelvük szavait összekössék a kínai jelekkel, hanem átvették a kínai jelek eredeti kínai olvasatát is. Megjegyzem, olykor többet is. És hogy még szebb legyen az élet, ők ugye úgy vették át az olvasatokat, ahogyan ők ezt kihallották….

Tudsz még követni, kedves olvasó?

Akkor térjünk tehát vissza az onyi szóhoz.

A kandzsik és azok olvasatainak útvesztőiben

Japánban eredetileg a szemmel nem látható, régen még ismeretlen mechanizmusokat, a villámot, tájfunokat, betegségeket, nem evilági és beazonosítatlan valamiket, dolgokat mind-mind az „onu”→”on” 隠 szóval illették. Másképp fogalmazva, mindezt „emberfelettinek” is mondhatjuk. Érdekes, hogy ebbe a fogalomba beletartoztak azok emberek is, akik pl. vallásgyakorlatok révén olyan különleges képességekre tettek szert, amellyel az átlag nem rendelkezett – nos, ők is elnyerték ezzel az onyi „jelzőt”. Láthatjuk tehát, hogy nem feltétlen csak negatív, félelmetes vagy gonosz értelme volt a szónak.

Azután kínai kulturális hatásra, a 6. század vége felé bekerült Japánba a 鬼 (ki olvasat) jel, ami Kínában az elhunyt személy spirituális lelkét -mint szemmel nem látható valami- jelenti.

Basó japán szerzetes szerint, a fenti „on” japán szóra rátelepedett ez a kínai jelentés is, ami kiegészült még az „ősök szelleme”ill. a „föld szellme” jelentéstartalommal.

A Nihonsoki (Japán krónikája) c-ű ősi iratban a 鬼jelet, mint „valami gonosz, ismeretlen isten vagy dolog”értelemben lehet már olvasni.

A Heian korban (794-1185) a 隠jelet onu -nak vagy mono-nak is(mono=dolog, jelenség) mondták, ami az idők során onyi-ra változott és a kandzsi jelet kicserélték a 鬼 jelre.

Ezen hosszú vajúdással megszületett tehát az onyi szó és a hozzátartozó jel, a ma is használatos értelemben.

A szó jelentéstartalma pedig az idők során egyre csak bővült.

A fogalomból humanoid lesz, testet kap a félelem

A történet következő állomása a Kamakura korszak (1185-1333). Úgynevezett emakik, azaz képtekercseket kezdtek rajzolni, amelyek illusztrálni próbálták az emberekre törő bajok okát.

Az emberi természet sajátja jelenkorunkban is, hogy leginkább úgy tudja felvenni a versenyt valamivel vagy úgy tud harcolni valami ellen, ha azt maga előtt látja. Ha az absztrakció testet ölt.

Itt pedig fontos az alábbi japáni kitérőre felhívni a figyelmet.

A Muromacsi korban (1333-1568) figyelhető meg az a fejlődési folyamat, hogy az egyes bajokhoz, rontásokhoz külön-külön alakokat, figurákat teremtettek. Ez volt az ún. hyakki=100 ördög tárháza.

Itt egy átfedést találhatunk a jókáj-okkal, melyek ember által láthatatlan démoni lények néha emberi tulajdonságokkal is felruházva. A legnagyobb különbség az onyi és a jókáj között, hogy a népes jókáj táborban vannak jóindulatú és rosszindulatú jókájok.

Ilyen ugye az európai kultúrkörben ilyen értelemben nincs, valami vagy jó vagy rossz. Vagy tündér, vagy ördög. Néha találkozunk persze gonosz tündérrel, de az csak ideiglenes megoldás nem entitásbeli kérdés.

A szarv teszi az ördögöt ördöggé, vagy mégsem?

A Muromacsi kor másik nagy újítása a szarvaknak a megjelenése. Az ötlet a nó hagyományos japán színházból ered. A féltékenységtől, gyűlölettől és dühtől fűtött női szereplő absztrakt megjelenítési formája az ún. „hannya no men”, azaz a „bősz asszony maszkja” volt.

Lám-lám, a maszkviselés ebben az országban milyen ősi időkre megy vissza….:-)
Egyre csak íródtak a közönség által kedvelt történetek, melyekben a feleség onyivá, azaz mérges, bősz asszonnyá változik. A szarvak tehát Japánban a haragot szimbolizálják.

Japán ördögből európai krampusz? Az egyenlet végén viszont a namahage áll

Japán Honshú szigetének észak részén, Akita megyében ma is élő szokás a namahage-járás, melynek legközelebbi megfelelője talán a mi busó járásunk.
A namahage jelmez és maszk kinézetre egy az egyben az ördögöt idézi (nyitott száj nagy szarvakkal), viszont ez nem cimborál az ördöggel! A namahage ún. vendégszellem, aki megfeddi a lustákat, elkergeti a házakból a rontást és a gonoszt, távol tartja a szerencsétlenséget és behívja a szerencsét. Van piros és kék változata, attól függően, hogy férfi vagy nő. A mai Japánban a namahage jelmezt magukra öltő férfiak leginkább házról-házra járnak és a gyerekeknek hoznak ijedtséget félelmet keltő külsejükkel. Megveregetik a gyerekek vállát – amolyan krampusz szerep a télapó mellett, hogy ugye ők jó és szófogadó gyerekek voltak és maradnak is ezután!

Egész Japánban tavasszal dobják ki az ördögöt

Míg a fenti namahage az északi Akitában honos, addig a szecubun-t egész Japán ismeri.
A tavasz hivatalos beköszöntét megelőző napon, ami általában február 3-ra vagy 4-re esik, a háztartásokban az a szokás, hogy szójababot hintenek el a lakásban az „ördög kifelé, szerencse befelé” felkiáltással. A kisgyermekek nagyon élvezik ezt a szertartást, valamelyikük felveszi az onyi álarcot és ijesztgeti a többieket.

Ennek a szokásnak vidékenként egyéb variációira is lelünk: a gyermekek úgymond kiváltják az ördögöt. Amikor körbejárnak egy táskával a „babot kérek” felkiáltással amiért cserébe édességet kapnak a felnőttektől, akkor azoknak nem kell külön ún. jakubarai-t, azaz a rossz szellemeket elűző szertartást tartani.

                                                                            Köszönöm a figyelmet.