Cseh Dávid dramaturg, esztéta és műfordító új darabjának apropóján
„Szélvész után is szép vagy” – ezzel a címmel tartottak monodráma-ősbemutatót, 2022. január 21-én a Vígszínház Házi Színpadán. A fogadtatás felülmúlt minden várakozást – május végéig, a darab kifutásáig többnyire teltház előtt játszott a társulat. Hogy a jövőben lesz-e alkalma a nagyérdeműnek még megtekinteni a darabot egyelőre még nem biztos. Aki lemaradt volna azonban róla tavasszal, de utólag kíváncsi rá, annak álljon itt alább néhány gondolat a műről.
Milyen szélvészről is van szó, és ki, hol, miért marad szép?
A cím Macuo Basó egyik haikujából – azaz 5-7-5 szótagszámból álló verséből – vett idézet.
A szél itt egy szokványos tájfun, ami gyakran fúj Tokióban, ahogy tette azt 2017-ben is, amikor épp a távol keleti metropoliszban töltötte fél éves ösztöndíját a darab írója, Cseh Dávid. Dávid dramaturg, esztéta és műfordító is egy személyben.
„A haiku japán vers különösen közel áll a szívemhez, hiszen pár sorából nekem megelevenedik egy univerzum a maga színes látképével” – említi Dávid az Ablak Japánra podcast- beszélgetésben a darab kapcsán.
Fotó: Bérczi Anna
Cseh Dávid, dramaturg, esztéta és műfordító
Milyen narratívában gondolkodnak a japán haikuk?
Érdemes lehet talán röviden elidőzni korunk narratíva-mesélési technikái mellett. Jo Nesbø, norvég zenész és író tette fel a kérdést, hogy vajon a tényeknek valóban át kell adniuk a helyüket az érzelmeinket megmozgató, akár befolyásoló, a racionális elménket is irányítható történeteknek? Nesbø egyenesen odáig megy, hogy megkockáztatja kimondani: bizonyos háborúk azért fulladtak kudarcba, mert az ellenfél jobb sztorival hatott.
- Nos, a japán haikuk valahogy azt próbálják kommunikálni, hogy „el kell engedni a görcsös ragaszkodást” – érvel Dávid azon kérdés kapcsán, hogy a darabjával mit szeretne közvetíteni a magyar nagyközönségnek.
A művet Dino Benjamin rendező álmodta színpadra, játékukkal pedig Szántó Balázs és Kovács Olivér keltik életre. Hús-vér színészek, és nem a szokványos felismerést, szájbarágást – egyszerűbben a megmondást – képviselik, hanem a néző belső világára, az érzelmek feldolgozásának folyamatára próbálnak hatni, egyfajta önismereti munkára késztetve a közönséget. Teszik ezt anélkül, hogy valami konkrét narratívát erőszakolnának a nézőre. A cél tehát nem a „néző vizsgáztatása, hanem annyi csak, hogy örömét lelje az érdekességben és a másságban” – véli Dávid, aki szerint a színdarabjának a formai megjelenítésében igenis van még további potenciál.
„Próbálj meg kilépni abból az állapotból, amiben voltál, próbálj meg más lenni!”
Nem túl nagy spoiler, ha elmondom: a darab a japán hagyományos színházművészetből vette a formai megoldásait. Az innovativitása azonban nem merül ki csak ebben. Konstruktív jellege az, hogy a japán hagyományból nem csak egy műfajt adaptál Dávid, hanem mindjárt a rakugót és többek között a kabukit is. Ezek elemeit komposztálja számunkra, hogy a hatás az európai szemeknek is befogadható, újat mondó és maradandó lehessen. Nagyvonalúan nevezhetjük a darabot – a Vígszínház nagy kísérletét – egy progresszív kulturális fantáziának is.
És miért lehet vagy inkább kell, hogy a kultúra, és ezen belül is a színház felől közelítsünk a magyar közönség szemléletbeli formálása és az intellektuális nyitása felé?
Mert a színház bizonyos értelemben egy asszertív beszélgetés: egyrészt a darab és a néző között, másrészt a néző és a néző belső énje között. Pontosan ezt támogatja Kovács Olivér „szerepe”, aki egy fekete zubbonyba bújtatott, személyiségtől mentes alak, egyben nyílt színi színpadi segéd. Se nem beszél, se nem énekel, és nem ő Lenin hangja sem. Csupán a mozgásával vetíti elénk a főszereplő lelki világának alakulását vagy idéz meg múltbéli alakokat. Amíg az európai színház nem feltétlenül akarja megmutatni, mi történik a színfalak mögött, addig a japán színház a fent említett funkcionális „szereplővel” (japánul kóken) nem takargat semmit, éppenhogy ellenkezőleg: a főszereplő valóságát mutatja meg teljes egészében.
Visszatérve az asszertív beszélgetéshez: nézve a darabot valójában nincsen természetesen közvetlen beszélgetés a néző és az előadó között, mégis a színház közegében – a behatárolt térben és időben – értő figyelemmel kell összpontosítanunk a színpadi eseményekre. Ez pedig mindenképp elindít a nézőben valamit, ami hatni is fog rá. A mű nem időzik világnézeti és közéleti kérdések mellett, nem tukmál ránk semmilyen narratívát, egyszerűen csak süt – és olykor-olykor szívbe markol. Analógiát mutat fel a közösséghiányos társadalomban való fuldoklás érzése és az egyén magányossága, depresszív hangulata között. A főhősnek van egy szomorú múltja, bánata, feldolgozatlan fájdalma. A városban dúló tájfun pedig pusztító erejével beszűkíti hősünk mozgásterét, ugyanakkor kitágítja belső lelki világát, lehetővé téve a szembenézést önmagával.
Lackfi János írja egy versfaragó technikákat szemléltető írásában, hogy egy költő a halált általában az élet hiányának érzésével szokta versbe önteni. Való igaz, de többnyire inkább csak az európai költők. A keleti tudás szerint a halál ugyanis az élet esszenciája. Élet és halál egymásban oldódnak fel, egymásra vannak utalva, nem létezhet az egyik a másik nélkül. Ahogy mi magunk sem a lelkiismeretünk és az érzéseink nélkül. Ezt testesíti meg a két szereplős monodráma.
Nem túl erőltetett talán ha azt mondom, hogy a színházba járó ember egy előadás alatt jó esetben elfogulatlan, nagyvonalú, befogadó és meditatív. A kultúra, a film és a színház az az aprócska repedés a nézőközönség kőszívén, amelyen keresztül be tud szivárogni a változásra és a változtatásra igényt tartó szellem. Amikor elönt bennünket a mindennapok nyomasztó szürkesége, amikor a bizonytalanság, az intolerancia, a homofóbia, a káosz és a harc minden és mindenki ellen érzése már végképp a bensőnket mérgezi, akkor vegyünk egy mély levegőt és próbáljunk ki valami újat!
Fotó: Juhász Éva
Szántó Balázs formálja meg a főszereplő figuráját, amíg Kovács Olivér a „kóken”, azaz a nyílt színi színpadi segéd.
Sokan felteszik a kérdést, hogy akkor hogyan tovább? Európa, Magyarország elvesztette volna adaptációs képességét? Kallódik?
Nem. Ez a darab is mutatja, hogy Magyarországon igenis van perspektívát mutató kultúra és színházművészet, ami megajándékoz bennünket azzal, hogy rámutat az adaptáció lehetőségeire, fontosságára és tekintve a jövőbe, annak nélkülözhetetlenségére.
Ne feledjük, hogy Japán sem egyszerűen csak utánzott, utánoz, hanem adaptálja az újat, egyidejűleg átformálva azt a maga képére. Az adaptáció lényege ez, és Cseh Dávid maximálisan abszolválta a kihívást, hogy darabjával akár új perspektívát nyisson a magyar színházművészetben.
A „Szélvész után is szép vagy” című monodráma nagyszerűen debütált és bebizonyította, hogy szerethető darab. A közönség soraiban vegyesen foglaltak helyet olyanok, akik szeretik a japán kultúrát és olyanok is, akiknek közömbös.
A japán háttér csak egy keretet, egy formai megnyilvánulást nyújtott ugyanis ahhoz, hogy könnyebben megértsük: „Az élet minden napja egy utazás. És ez az utazás maga az otthon.”
Nagyon várjuk ősztől a darabot ismét a Vígszínház színpadára és reméljük, hogy Cseh Dávid megajándékoz még bennünket hasonló művekkel!
Szerző: Yanagisawa H. Gyöngyi
A beszélgetést Cseh Dáviddal teljes egészében, az Ablak Japánra podcastben lehet meghallgatni, itt. https://podcast.ablak-japanra.com/
És Ön mit mond?