Hogy is van ez? A középkori Japánban férfi is szült gyermeket?

A nemi identitás és a tudatos “másság” rejtelmei c-ű cikk folytatása

Ez az írásom többek között a 19. század egyik tanulságos és elgondolkodtató történetét meséli el, ami akár napjaink története is lehetne. Miért? Mert még mindig tudna változni és fejlődni a világ az előítéletek barikádjának lebontása terén függetlenül bőrszíntől, vallástól és országhatároktól.

1814-ben járunk, amikor Edó (a mai Tokió) egyik külvárosában egy bájos kis újszülött leányka látta meg a napvilágot. Azonban ahogy cseperedett egyre inkább csak a fiútársaságban érezte jól magát, a kisfiúkkal játszott, fiús gesztusokat tanult el. Aztán az évek során elvesztette betegeskedő szüleit, így a rokonok örökbe adták szolgálólánynak. Take – ez volt a neve, pedig egyre inkább csak nyűgnek érezte a kimonó viselését. Egy nap nevelőapja rajtakapta, amint haját fiús kontyba kötötte és a kimonóját hakama (férfiak viselte bő nadrágszoknya) formára behajtotta. Nevelőapja meg sem hallgatta Take mondandóját egyszerűen csak lehordta, kigúnyolta és megszégyenítette. A lány úgy döntött, hogy nincs más út előtte, és továbbállt.

Elszökött majd Edóban egy új helyen, teljesen új lappal immár férfi külsővel jelent meg az emberek előtt és kezdte meg új életét Takedzsiró néven. Egy tészta-kifőzdében kapott munkát és természetesen férfiként kezelték, viszonylag nehéz fizikai munkákat látva el. A kifőzdébe járó nők olykor-olykor rákacsintottak, tették neki magukat. Négy éven át élte így Takedzsiró a mindennapjait, amikor egyszer a munka utáni ivászat közben egy férfi rájött Takedzsiró valódi kilétére.

Levélben megfenyegette: ha nem tölt vele egy estét, akkor felfedi a nyilvánosság előtt a nő titkát. Mit volt mit tenni, Takedzsiró belement az alkuba. A kierőszakolt éjszaka pedig a további rémálom kezdetét jelentette a lélekben férfi, testben azonban nő Takedzsiró számára. Terhességét ügyesen titkolta, gyermekét azonban a munkahelyének padlásszobájában volt kénytelen világra hozni. A baba a születése után röviddel meghalt. És a pletyka felröppent: Takedzsirónak gyermeke született. A nők fejüket fogták a hír hallatán, hogy a szemükben jóképű és vonzó fiatalember valójában nő.

Takedzsirót kivetette magából a közösség, nem volt mit tenni hátrahagyva munkáját és addigi életét útonálló lett. Tolvajlásból tengődött és a rendőrség hamarosan el is fogta. Ötven nap fogdára ítélték tolvajlás miatt. Ez nem is szúrta annyira szíven, azzal azonban nem tudott mit kezdeni, hogy a hatóság megtiltotta neki, hogy férfiruhában járjon.

1836-ban, 24 évesen már negyedszer tartóztatták le tolvajlás vádjával. A bakufu (sógunátus=katonai kormányzat) ekkor példátlan kemény ítéletet hozott: száműzték Takedzsirót az Edótól mintegy 290 km-re távol eső Hacsidzsódzsima szigetére. Akkoriban a száműzetés egy távoli szigetre szinte egyenlő volt a halálbüntetéssel. (Gondoljunk csak Napóleonra Korzikán! ) Száműzetésre pedig olyan egyéneket ítéltek, akik főbenjáró bűnt követtek el.

De hát mi volt valójában Takedzsiró bűne?

A bakufu természetesen nem a tolvajt ítélte el ilyen módon. És közvetlenül nem is a transznemű egyént. Az a kormánynak édes mindegy volt, hogy Takedzsiró fiú-e vagy lány.

Még az sem volt igazán bűn, hogy coming out-olt, hogy ki merte nyilvánítani valódiságát. A bűne az volt, hogy amikor megtiltották neki a férfiruha viselését, akkor ő nem engedelmeskedett. Vagyis úgy élt, ahogy neki tetszett, ahogy ő akart….És akkor miért tiltotta meg a bakufu a férfi ruhát, ha egyszer teljesen mindegy volt számára Takedzsiró nemisége? Mert egy ilyen eset eltért a megszokottól, az általánostól, a normáktól. A Takedzsiró jelenség magában hordozta annak a veszélyét, hogy az „úgy élek ahogy akarok” attitűd felborítja a társadalmi rendet és konvenciókat. Függetlenül a transzneműektől vagy mai jelzéssel élve LGBT egyénektől, mindenkinek akinek saját elve, stílusa a bakufu hatalmának stabilitását veszélyeztető magatartása volt, annak nem volt helye a társadalomban.

Ha tovább lépdelünk ezen a gondolatfüzéren, akkor eljutunk oda: akinek MÁS véleménye, magatartása van a megszokottan elfogadottól és ezt ki is MERI / TUDJA nyilvánítani, az azért félelmetes, mert maga köré követőket toborozhat. És nincs annál rosszabb, mint hogy felbomlik a rend.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy Japánban a mai napig nincs európai értelemben vett demokrácia. Megvannak a demokrácia kellékei a szabad szólásszabadság, választójog stb. formájában, de az elv maga – ami a demokráciát valódi értelemben demokráciává teszi, az igencsak hiányos.

Ettől persze még működhet egy társadalom az autokráciát demokratikus köntösbe bugyolálva, elhitetve a társadalommal, hogy az demokráciában él… Ismerős a jelenség, ugye?

Visszatérve főhősünkhöz, Takedzsiróhoz a száműzetésében kitanulta a kovács mesterséget (a sziget nem volt lakatlan, csak távoli és jóval alacsonyabb színvonalon élt ott a kis népesség, mint a fő japán szigeteken) és aztán fiatalon, száműzetése után pár évvel hunyt el betegség következtében. De fennmaradt az utókor számára, hogy az utolsó pillanatáig férfiként élt és érzett, és ebben nem akadályozhatta meg senki.

Visszatérve még egy pillanatra a fentiekben írtakhoz: a bakufu tehát nem a transzneműséget büntette, hanem azt, hogy Takedzsiró nem fogadott szót amikor a bakufu megtiltotta neki az állandó férfi öltözetet. Japánban ugyanis hagyomány van/ volt, hogy a másik nemnek a viseletét magukra öltik az egyének.

A 3. századi ún. jajoi korban pl. kétnemű vagy nevezhetjük nemtelen sámánok tartották szertartásaikat. Kjúsú sziget Kagosima tartományában feltárt leletek alapján kiderült, hogy a korabeli férfi sámán női ruhát öltve 10 ezer (!) kagylóval díszített jelmezben egyesítette magában a két nem erejét.

Az Edo-korban népszerűségnek örvendett a Szannó matsuri, azaz a szannói játékok, amikor nők öltöztek be férfiaknak, nők sorakoztak fel a különböző férfi foglalkozásokra jellemző öltözetben.

A férfiszerelem nagy paragonja

1687-ben jelent meg az ószakai Ihara Szaikaku Nansokuókagami c-ű műve, melyet talán a „férfi homoszexualitás nagy paragonja” -ként lehetne fordítani. Mielőtt felcsillanna a kedves olvasó szeme, a műben semmiféle szexjelenet, heves érzelmektől fűtött ágyjelenet vagy hasonló leírása nincs.

Ahogy azt a Wehrmacht katonái, a második világháború idején énekelték dalaikban, a bajtársi szeretet (olykor szerelem?) köteléke mindennél erősebb és ez lehetne az abszolút, a határtalan idealizált szerelem képe.

Hát ezt a „bajtárs mindenek felett” érzést bontja ki valójában a Nansokuókagami, amit nevezhetünk kifinomultabban a férfi plátói tiszta szerelem iratának is. Az érdekessége a műnek, amelynek egyébként akkoriban hatalmas sikere volt, hogy az író társadalom szatíráival- a kicsinyességről, a korszak emberének szabatos életviteléről szóló írásaival szerzett eredetileg hírnevet. A Nansokuókagami egy sztoikus írás, mellyel az író lefejt minden felesleges díszt az ábrázolt történetről és a valódi, ember feletti tiszta szerelmet örökíti meg.

Lehet egyáltalán a férfiszerelem abszolút?

Rómeó és Júlia típusú történetekből rengeteg van a japán hagyományban, valójában Japánban nem tulajdonítanak sokan olyan nagy értéket ennek, mint mi Európában. Az nem poén – csúnya szóval élve, hogy egy férfi és egy nő nem jön össze.

A természet kódolt törvénye az utódnemzés, ahogy azt a katolikus egyház is hangsúlyozz(t)a, hogy ez mellesleg szerelemmel övezve vagy a nélkül valósul meg, az teljesen mindegy. A 17. század végére a busi szamuráj rendszer már 100 éve állt fenn. Szigorú rendjének és kontinuitásának alapját az utódnemzés, ezen túl pedig a nemzetség fenntartása biztosította. Ebben a rendben pedig csak kevés hely jut az érzelmeknek, ahogy részben a világ más tájain is. A férfiszerelem tehát éppen ettől a kötöttségtől, a szigorú törvényektől mentes. Nem gazdasági, nemzetségi stb. érdekekről van szó, hanem az ember a másikat a valódi lényéért szeretheti.

(A nők leszbikus kapcsolatairól sajnos kevés forrás maradt fenn, ahogy erről egy korábbi cikkben is írtam.)

Japánban tehát ilyen formán, ilyen ábrázolásban öntötte betűbe Ihara Szaikaku az emberi érzelem kiteljesedésének egyikét. (Akit bővebben érdekel a téma, az amazonon utol lehet érni a művet.)

Ohtake Naoko jelenkori manga rajzoló több műve is feldolgozza a férfiszerelem témáját. A „Koihitoyo” vagyis a „Szerelem egy éjszakára” c-ű mangájának főhőse egy szegény családból származó leányarcú fiú, akibe beleszeret a vidék főura és udvarában amolyan üvegkalitkában tartja. A fiúnak mindene megvan, csak a szíve üres. Sorsa azonban úgy hozza, hogy megtalálja párját egy fiatal szamuráj személyében, aki megajándékozza őt az abszolút boldogság érzésével.

Ohtake Naoko nem mindennapi mangája…

A főúr persze megtudja, hogy felszarvazták és a főhősnek felajánlja a megbocsátást annak fejében, ha elárulja párja kilétét. A drámai csúcspont, a katarzis – már biztosan kitalálta az olvasó, ott van, amikor a főhős nem árulja el szerelmét és a főúr inkább levágja a főhős mindkét karját, hogy az ne vethessen önkezével véget az életének. A főhős pedig inkább vállalja a földi lét minden kínját, de nem adja fel szerelmét és ezzel önmagát, az érzéseit, a meggyőződését és a lelki szabadságát.

A keleti filmekre jellemző realisztikus brutalitás a mangák világában is jelen van.

Ohtake a mangájában ugyanazt a koncepciót ábrázolja, amit Szaikaku a 17. századi művében.

„Ezért is klasszikus a középkori mű, mert egy abszolút értéket mond ki: a sorsvállalás, magunk elfogadása és elfogadtatása függetlenül minden társadalmi konvenciótól a legdicsőbb érték és érzés, amit ember az élete során megtapasztalhat.”

Japánban igazából a nyugati civilizáció betörése után, azaz a Meidzsi kor után váltak a gender kérdések tabu témává. A kérdés tehát ugyanúgy létezik ma is, itt Japánban is, ahogy a világ országaiban mindenhol. A különbségek a megoldásban, ill. a kérdés kezelésének formáiban térnek el. És ma sajnos Japán nem mondható élenjárónak, ugyanakkor az ambivalencia itt is jelen van, ahogy mindenhol ebben az országban.

A gondolatmenetem lezárásaként hadd idézzem Kavabata Jaszunari szavait: 1951-ben jelent meg a Shonen, azaz „A fiú” c-ű biográfiai regénye, melyben az író a saját maga által megtapasztalt érzéseit tárja ki a nagyközönségnek. Tinédzserként, a 10-es éveiben ismert meg egy fiút, aki igazi lelki társa lett, aki mindenben megértette és támogatta, aki énjének egy darabjává vált. Kavabata megtapasztalta mellette az érzést, amit talán végtelen szabadság kifejezéssel írhatunk le, a nemtől független szeretetet (szerelmet?). „Ez volt életem első szeretet-érzése, mondhatni az első szerelem. Ettől lángoltam, tisztultam meg és váltam teljesen szabaddá.” (Jómagam szerény fordításában…)

Köszönöm a figyelmet.