2022. július 8-án, helyi idő szerint délelőtt fél 12-kor két lövés érte Abe Sindzó volt japán miniszterelnököt, aki nemsokkal ezután belehalt sérüléseibe. 67 évet élt. Kisida miniszterelnök szeptember 27-re hirdette meg a nemzeti gyásznapot. Ilyen kiváltságban nem részesülnek sokan, miniszterelnököt (Josida Sigeru) legutoljára 1967-ben búcsúztatott a nemzet ilyen formán. De vajon valóban gyászol egész Japán? És miért, hogyan történt meg egyáltalán mindaz, ami a nyári választások előestéjén lezajlott?
A leköszönt, de elköszönni képtelen miniszterelnök
Kezdjük is a flashback-et Abe Sindzó személyével. A nyugati és a hazai lapok az eset után azonnal küldték a hosszabb-rövidebb összefoglalókat és adtak helyzetjelentést, és híradásokat Abe múltjáról, családjáról és a politikai karrierjéről. Érdemes tudni, hogy Abét kétszer választották meg a japán Liberális Demokrata Párt elnökévé és ezzel együtt nyert országos választást és lett miniszterelnök. Először 2006. szeptember 20 és 2007. szeptember 23-a között, majd 2012. szeptember 26 és 2020. szeptember 14-e között. Mindkét alkalommal autoimmun betegségére hivatkozva mondott le. Ajánlott egy pillantást vetni arra a tényre is, hogy a tokiói olimpiai játékokat 2020. augusztus 8-án zárták le ünnepélyesen.
Abe összesen 3188 napot töltött miniszerelnökként hivatalban, ezzel megelőzve a csúcstartó Kacura Tarót, aki 2886 nappal a második helyre szorult, őt pedig Szató Eiszaku követte 2798 nappal a dobogó harmadik helyén. A második és a harmadik helyezett között tehát nincs olyan nagy különbség.
Az egyben alsóházi képviselőként is tevékenykedő miniszterelnököt Japánban négyévenként választják, ill. választhatják újra és ez elvileg folytatódhat a végtelenségig. Nos, Abe úr nem volt annyira buzgó, hogy becélozza a végtelent, de mindenképp fűtötte a becsvágy, hogy ő kerüljön a fent említett dobogó élére, és hogy a jövőben se tudja ezt a helyezést egykönnyen elvenni tőle senki sem.
Ahogy tehát vége lett az olimpiának és összepakoltak a szervezők Abe úr is vette a kalapját. Nem titok az sem, hogy a kormány tárgyalt a koronajárvány miatt már előre veszteségesnek kimondott rendezvény elhalasztásáról, hogy ne egy, hanem két évvel tolják azt ki, de a miniszterelnök kötötte az ebet a karóhoz – hiszen ő az olimpiával akarta „megkoronázni” a regnálását. Nem törődve azzal, hogy az országnak ez óriási veszteségeket hozott.
Abe az LDP-n belül a keményvonlas jobboldali frakciót vezette tekintélyes befolyással, amolyan „állam az államban” tartotta kezében a hatalmat. Hosszú regnálása alatt „számtalanszor megbotlott, de egyszer sem tudott elesni”- ahogy mondta ezt Suzuki Oszamu, a Suzuki vállalat elnöke egy hivatalos vacsorán. A legnagyobb botrányokat, sikkasztásokat, poltikai zsarolásokat és megfélemlítéseket is sikerült Abe miniszterelnöknek elsimítania pusztán azzal, hogy a hatalmát és a befolyását gyakorolta. Egy minisztériumi tisztviselő menekült öngyilkosságba amiatt, hogy harcolva a lelkiismeretével és a meggyőződésével, politikai nyomásra adatokat hamisított. Abe kezéhez tapad ez az öngyilkosság, amit természetesen tisztára mosott azzal, hogy ő nem utasította az áldozatot a tettének elkövetésére. A japán terminust használva, a szontaku fogalmát (a szontaku szónak talán leghűbb fordítását a németből lehet visszaadni: a világháború után tartott náci ellenes perekben tér vissza az „előrelátó engedelmesség” vagy a „kimondatlan utasítás” fogalma.) olyannyira kiterjesztette az egyébként is a túlzott toleranciára fogékony japáni lélekkel megáldott kormányhivatal-gépezetre, hogy senki sem merte a miniszterelnöki akaratot bírálni, azzal ellenszegülni, de még akár megkérdőjelezni sem. Magyarán tehát ha valaki nem akart kiesni a pikszisből, akkor olvasnia kellett a vezér gondolataiban és akár ennek megfelelően előre cselekedni mielőtt még ténylegesen megkapta volna az utasítást. Ha pedig netalántán rosszul sült el a dolog, azért a felelősséget saját magának kellett viselni. Ez az erőgyakorlás túllépett már a hivatali erőszak és zaklatás fogalmán. A demokráciának amolyan Abe-változatát építette ki egy kulturáltabb változatban.
Abe tehát taktikai megfontolásból mondott le. De nem szabad elfelejteni azt a tényt sem, hogy a kezdődő koronajárványt botrányosan kezelte és a már-már tragikomédiába illő Abe-maszkok kipostázásától kezdve a hasraütés szerű veszélyhelyzet kihirdetésén át rengeteg pénzt dobott ki csakúgy a kukába. A megfontolatlansága több százezer végzős diáknak okozott felejthetetlen traumát és szomorúságot. Az évzáró és a ballagások előtt pár héttel záratta be az iskolákat és utólag is beigazolódott, hogy ezzel a lépéssel szinte semmit nem változtatott a járvány terjedésén.
Minden arcvesztés veszélye nélkül még időben mondott tehát búcsút a miniszterelnöki széknek, ami viszont csak a stafétabot átadását jelentette és nem pedig a visszavonulást.
Folyamatosan kísértett a háttérben, hiszen a párton belül a legnagyobb frakció vezetőjeként tovább folyt a politikai csapból.
Abe Sindzó utolsó órái
A 2022-es nyári választások alkalmával a párás japán nyárban, a 67 éves Abe a szó szoros értelemben verejtékben úszva tartott pártját támogató beszédeket országszerte.
És ekkor, Nara városban érte utol a végzete. A 41 éves Jamagami Tecuja két lövése véget vetett Abe beszédének is és a pályafutásának is. A tettes, korábban a Japán Önvédelmi Erők állományában szolgált. Egy otthon barkácsolt fegyverrel támadott, amellyel a két lövés között 9 másodperc szünetet hagyva tüzelt. A sokk kimondhatatlanul óriási volt. Japánban mintegy 90 évvel ezelőtt követtek el poltikus ellen merényletet. A híradások először nem is találták a megfelelő terminust, hogy terror cselekmény vagy merénylet történt-e? A demokrácia és a szólásszabadság alapjainak a megrendülését emlegették, mivel a gyilkos a szónokló Abébe „folytotta a szót”.
A média kiegyezett aztán a merénylet szó mellett, miután Jamagami az elfogása után azonnal kijelentette, hogy tettét nem az Abe politikai irányvonala elleni tiltakozásból követte el.
Akkor pedig mi történt?
Ismét egy ámokfutóval állunk szemben, aki a figyelemfelhívás érdekében éppen a volt miniszterelnököt szemelte ki magának?
Már az első képsorok híradásaiból is világossá vált, hogy Jamagami egy megfontolt, alapos, okos ember. Az utóbbi időben ugyan munkanélküli volt, kiderült azonban az iskolai osztálytársak visszaemlékezéseiből, hogy Jamagami kiváló tanuló és egy érdeklődő, aktív közösségi életet élő diák volt egészen az édesapja hirtelen haláláig. A jólmenő építési vállalkozó apa váratlan távozásával három gyermeket és a feleségét hagyta maga után, aki kétségbeesésében csatlakozott az Egyesítő Egyházhoz. A család teljes vagyonát ennek a szektának nevezhető szervezetnek adományozta. A család földönfutóvá lett, Jamagaminak egyszeriben kettétört az élete. Az iskoláit sem tudta már pénz híján folytatni.
Ezért volt kénytelen belépni a Japán Önvédelmi Erőkhöz, más lehetőséget nem talált magának. Nem csoda, hogy mérhetetlen gyűlöletet érzett az Egyesítő Egyház ellen és csak arra várt, hogy bosszút állhasson rajta. Eredetileg a dél-koreai származású egyházvezető állt a célpontjában, de annak megközelíthetetlensége meghiúsította számára a bosszút.
Jamagami Tecuja levele
Július 17-e körül robbant a hír, hogy előkerült Jamagami levele, amelyet a merényletet megelőző napon adott fel egy barátjának. A borítékra nem írt feladót és a nyomtatottan írt levélhez mellékelte annak a megállapodásnak a másolatát, amelyet Yamagami és édesanyja kötött az Unióval (fent nevezett Egyház) az adomány visszatérítéséről. Szerepelt az iraton Yamagami neve és az akkori címe, így tudta a rendőrség beazonosítani a feladót.
A Jomiuri Simbun tette közzé Jamagami Tecuja levelét az interneten is.
A levélben pedig ez állt: Abe urat „utálatosnak tartottam, de nem ő volt az igazi ellenségem. Nem több, mint az Unió legbefolyásosabb szimpatizánsa.”….”már nincs erőm rá, hogy azon gondolkodjam milyen politikai következményeket von majd maga után a halála”.
A rendőrségnek arra a kérdésére, hogy akkor miért ölte meg Abét, a válasza ez volt: „úgy gondoltam, hogy kapcsolatban áll az Egyházzal”. Mindebből pedig a rendőrség azt a következtetést vonta le, hogy Jamagami azzal akarta a széles tömegeket az Egyház ellen fordítani, hogy megöli a volt miniszterelnököt.
Mindezekből az vonható le tehát, hogy Abe halála valóban nem volt több egy eszköznél, vagyis egy szomorú sorsú, szerencsétlenül járt férfi bosszújánál. Igen, talán ez történt de mint tudjuk nem zörög a haraszt….
Abe úrnak valóban voltak ilyen, olyan mindenféle kapcsolatai az Egyházzal. Kendőzetlen tény, hogy videoüzenetet küldött a szervezetnek, az Egyház pedig régtől fogva jelentősen támogatta a pártot. A szálak szoros összefonódáshoz vezetnek tehát és mint legutóbb is kiderült, nem csak Abe gombolyította a szálakat, hanem más politikusok is a pártból.
Ebben a történetben ki valójában a hős?
Yamagaminak talán fogalma sem volt még arról akkor, amikor a puskaport szárítgatta a lakásában és több fegyverprototípust is készített, hogy tettével nem csak történelmet ír, hanem egy pontot tesz egy végeláthatatlan folyamat végére. Abe Sindzót ugyanis csakis a halála kapcsolta ki a politikai életből. Másképpen nem lehetett volna megszabadulni tőle. Voltak és vannak most is olyan kijelentések és visszaemlékezések, hogy Abe igenis vissza akart térni a miniszterelnöki székbe és ebben senki és semmi sem tudta volna megakadályozni – ahogy azt már Japán megtapasztalhatta tőle a múltban.
A nagyvilág szemében Abe a hős, aki megoldotta Fukushimá-t, aki sebességbe tette a gazdaságot az Abenomics gazdasági programjával és még sorolhatnánk.
De Japánból, belülről nézve valóban ez történt? A fukushima-i atomkatsztrófa problémája a mai napig nincs lezárva és az LDP az akkor kormányzó ellenzékre hárítja a felelősség oroszlánrészét. A tény az, hogy a 2011-es földrengés és az abból fakadó nukleáris katasztrófa az ellenzék kormányzási politikáját szerencsétlen módon kettétörte. Abéék sem tudták volna jobban kezelni a helyzetet, ha ők vannak akkor kormányon. Az Abenomics pedig röviden szólva többet ártott az országnak, mint amennyi sikert hozott.
Alapvető társadalmi és gazdasági problémák maradtak nyitva és megoldatlanul. Japán a szó szoros értelemben visszaesett és megtorpant ott, ahol a második Abe kabinet színre lépett. A demográfiai problémák, az elöregedés megoldására vagy csak enyhítésére sem tettek érdemben szinte semmit. A bérek 25 éve változatlanul stagnálnak, a külföldi munkaerő integrálása katasztrofális, a bevándorláspolitika középkori pilléreken áll, a tudományos kutatásfejlesztést és a nagyvállalatok innovációit reformköntösbe burkolva lépésről lépésre leépítették, és a kétharmados többségben kormányzó LDP alkotmánymódosításai szinte már követhetetlenné váltak. Az évek során a híres japán technikai cég-óriások nevei egyre másra tűntek el a híradásokból és a társadalmi rétegek között egyre jobban kinyílt az a bizonyos olló. Erről a legmeggyőzőbben Koreeda Hirokazu rendező mesélt „A bolti tolvajok” című filmjével, amiért kivívta a filmszakma elismerését, de megnyerte Abe Sindzó gyűlöletét. Mert a valóságot mutatta meg a világnak.
Sok japán hétköznapi ember még mindig azt hiszi, hogy országa változatlanul vezető pozíciót tölt be a nemzetközi listákon és nem veszi észre, hogy a domináns területeken már régen lekörözte Kína és más országok. Az Abe által vezetett évek, az elvesztegetett korszak! Lehet, hogy kívülről nézve káprázatosnak tűnik, de belülről mégis inkább elpocsékolt energiákról beszélhetünk! Valódi hozzáértéssel és Abe személyes ambícióinak megnyesegetésével Japánt ki lehetett volna kormányozni a mostmár egyre nehezebben visszafordítható lejtmenetből, amire jelenleg sajnálatos módon a nemzetközi viszonyok, a gazdasági világválság csak ráerősít.
Évek múlva a japán történelemkönyvek vajon hogyan emlékeznek majd a leghosszabban regnáló miniszterelnökre?
Japánban a meggyilkoltakat egyfajta isteni szellemiség lengi körül. Ez a tradíció. És az isteni szellemre csak a jóként és a szépként szabad emlékezni. Őket nem lehet felelősségre vonni, és elítélni. Ezt most Japánban mindenképp nagyon sokan bánják.
Jamagami Tecuja kioltotta egy ember életét, gyilkos lett, amit kétség kívül el kell ítélni. De ezzel véget is ér itt a történet? A fehér és a fekete kontrasztján túl észreveszi-e majd a történelem a szürke árnyalatokat is? Rá tud-e vajon ébredni egyszer, hogy ebben a történetben a hősöket lehet, hogy elcserélték? Ezt talán majd a jövő fogja megmutatni nekünk.
Amíg a jobboldali keményvonalas Abe a „Szép Japán” szlogenjét hirdette meg miniszterelnöksége kezdetén, addig a liberális lelkű Kisida egy „Új Kapitalizmus”-t akar építeni. Fellélegezhet, mert Jamagami akaratlanul is segített neki, hogy Abe Sindzó ne akadályozza meg ebben.
És Ön mit mond?