A haditengerész, akit a Japán Birodalom egyszerűen csak leradírozott a fényképről

A történet ezúttal nem a Szovjetúnióban játszódik, nem arról van szó, hogy Sztálin elvtárs parancsba adva lesatíroztatta volna valamelyik ellenségét a fényképekről.

Nem árulok zsákbamacskát, Japánról van szó és a szóban forgó személy egy haditengerész, aki nem volt más, mint az első japán hadifogoly akit az amerikaiak foglyul ejtettek a Pearl Harbor-i csata után.

De mi ez a banális kijelentés, miért kellett valakit leradírozni a hősi halált halt 10 fiatal katonát megörökítő képről?

 Haladjunk sorrendben. Japán már 1941 előtt kezdett konfrontálódni az Egyesült Államokkal a kínai intervenció és az erőszakos ázsiai expanziós törekvései miatt. A japán birodalmi vezetés egyre szorongatóbb helyzetbe került és bár tudatában volt annak, hogy nem kerülhet ki győztesként egy Amerikával való katonai összeütközésből, 1941. december 7-én (Japánban inkább 8-ra szokták datálni) a katonai vezetés mégis megtámadta a Pearl Harbor-i amerikai támaszpontot. A visszaemlékezések és a történelmi hagyatékok alapján mindenekelőtt időt akartak nyerni vagy inkább húzni, hogy az amerikai Csendes-óceáni Flottát semlegesítsék és a Pearl Harbor-i támaszpontot kiiktassák. 1941. őszén a terv sikerességének zálogát a már bőven kivérzett és legyengült japán hadvezetés csak egy váratlan rajtaütésben látta.

A haditervek az íróasztalon születnek meg, annak kivitelezése pedig a csatatéren.

Ez egy oly evidens mondat, hogy többnyire már nem is szoktunk belegondolni abba mennyi tragédiát, kínt és gyötrelmet szül mindez a harcoló katonák és a védtelen civilek számára. A tervet, a parancsot végre kell hajtani – ennyi az utasítás. És hogy akinek szól, vagyis a katona milyen áron hajtja végre – akár cserébe az életéért, arról nem sokat vitáznak az íróasztalok fölött.

A háborúk persze általában nem rózsaszín lapra írt leányregények. Benne van a történetben az is, hogy a katona eleshet egy bevetésen. Bizonyos körülmények között valahol minden hadsereg számol az „ágyútöltelékek” veszteségével, azonban a magasan kvalifikált és kiképzett katonáira amennyire lehet csak vigyáz. Japánban ez kissé másképp volt. Minden egyes katona újonc korában megkapta az ún. szendzsinkun-t, vagyis a harcoló katonára vonatkozó előírásokat. Ebben pedig fehéren-feketén le volt írva, hogy a japán katona nem eshet fogságba, de ha mégis, akkor öngyilkosságot kell elkövetnie. A kell szót értsük itt három vonallal aláhúzva. Hogy miért? Mert annál nagyobb szégyen nincs, mint hadifogságba kerülni. Egy katona tehát csak akkor szűnik meg katonának lenni, ha leszerelt – ami az adott körülmények között szinte lehetetlen volt. Köztes lehetőség Japánban tehát elvileg nem volt.

Hitler is Sztálin is adott ki olyan rendelkezéseket, hogy hadifoglyokat márpedig nem ejtünk! – de az ilyen kijelentés az ellenség katonáira vonatkozott.

A japán katonának tehát már abban a pillanatban, ahogy újonc lett el kellett vágnia magában azt halvány reménysugarat, hogy valaha is visszatérhet szeretteihez. Kizárva a csodát, hogy esetleg sértetlenül túléli a bevetéseket. Magyarán tehát egy csatából nem volt szabad, nem volt megengedett élve visszatérni.

Gondoljunk csak bele, hogy mekkora lelki nyomás mindez egy embernek! Ők nem iszlám terroristák voltak, akik azért nagyobb számban a saját akaratukból, vagy agymosott meggyőződésükből vetnek véget az életüknek terrorcselekményeikkel. A japán katonák többsége ugyanolyan egyszerű, érző és mindenekelőtt élni akaró ember volt, mint a legtöbb ember a földön.

Miért lesz valakiből hikokumin, vagyis nemzetellenes személy aki mégis az életet választja?

A hősi halottnak Japánban sokféle elnevezése van. Legalább halálában különböztessék meg az embert, hamár maga a halál mindenki számára közös nevező. Aki egy fontos stratégiai ütközetben vesztette életét úgy, hogy a csatát a japán oldal nyerte meg azt gunsi-nak hívták és  istenként tisztelték. (Az isten szó értelmezésére most részletesen nem térnék ki.) De mi van akkor, ha valami „szerencsétlenség” folytán nem sikerült meghalnia a katonának? Pl. a kamikaze repülő meghibásodott és el sem érve a célpontot vissza kellett fordulni a bázisra? Vagy a katona a tengeri ütközetben megsebesült és eszméletlenül a partra sodródott, ahol aztán foglyul ejtették? Sokukat gyötörte ilyenkor a bűntudat, hogy miért ők maradtak életben amikor minden bajtársuk odaveszett. Sokan meghasonlottak önmagukkal, hogy akkor mégis a halált kellene választaniuk hiába élték túl a bevetést?

   Visszatérve Pearl Harbor-höz és a csatához. A hajnali órákban, amikor megindultak a japán bombázó repülőgépek a támaszpont ellen, egyidejűleg tengeralattjárók is fedezték, ill. innen indított mini tengeralattjárókból kilőtt torpedók is támadták az amerikai hajókat. Öt ilyen mini tengeralattjáró került bevetésre, egy tengeralattjáróban két haditengerész ült. Mindegyikük elit nevelésben, magas katonai kiképzésben részesült, kiváló és elsőrangú katonaállománynak számított.

Szakamaki a bevetés előtt

Szakamaki a bevetés előtt

A bevetés után 1942. márciusában a japán hadvezetés 9 gunsi-ról számolt be. A hírszerzés megtudta, hogy a hiányzó katona hadifogoly lett. A legnagyob titoktartás közepette minden fényképről kisatírozták Szakamaki Kazuo alakját. Ő volt a 10. katona, aki csodával határos módon sértetlenül túlélte a csatát, viszont amerikai hadifogságba került. Szakamaki pedig nem is csak egy hadifogoly volt, hanem ő volt az első amerikai hadifogoly!

Az amerikai katonai jegyzőkönyv szerint Szakamaki rimánkodva kérte fogvatartóit, hogy öljék meg. Égő cigarettát nyomott a saját arcába, hogy felismerhetetlenné tegye magát a képeken, amiket a hadifogoly táborban készítettek róla. Földre borulva kérte, hogy a fényképeket ne adják közre. Féltette családját a szégyentől, mi érheti majd őket ha kiderül mi történt vele. Éjjel-nappal csakis az öngyilkosságon gondolkodott.

Az élet furcsa fintora

Miután a Pearl Harbor-i támadás után Amerika hadat üzent Japánnak, Amerika minden fennhatóságáról, így a Hawaii szigetekről is táborba gyűjtötték az ott letelepedett japán ajkú lakosokat. Egyik napról a másikra került fogságba Nago Nyinrjó buddhista szerzetes is. Nago harcolt az orosz-japán háborúban (1904-1905), ahol orosz fogságba esett és közel 5 hónapot töltött ellenséges fogolytáborban. A háború után ahogy visszatért szülőföldjére a környezete megbélyegezte és kivetette, amiért nem követett el öngyilkosságot hadifogolyként.

Nago nem találta már a helyét Japánban, így a Hawai szigetekre emigrált, ahol buddhista szerzetes lett. Ez a Nago tehát 1942-ben ismét egy gyűjtő fogolytáborban találta magát.

A táborban pedig a két japán férfi, a mindenáron meghalni akaró Szakamaki és a szerzetesi létben magára találó Nago összetalálkozott. A Nago-val való beszélgetések, egyfajta terápiák Szakamakit visszahozták az életbe. A háború végéig megtanult a hadifogoly táborban angolul és segített lelkileg talpraállni a folyamatosan érkező többi japán katonának is.

Hogy a katonaruhát a hadifoglyok rabruhájára kellett cserélnetek, nem a ti hibátok! A ruha alatt ti magatok vagytok, ugyanaz az ember! – mondta Szakamaki a kétségbeesett honfitársainak és az életre buzdította őket.

A háború befejeztével Szakamaki hazatért Japánba és volt bajtársa, a haditengerészetnél szolgált újságíróvá lett Tojoda Dzsó regényíró közreműködésével jelentette meg visszaemlékezéseit a hadifogoly táborban eltöltött évekről. A japán közvélemény nem fogadta kitörő örömmel a könyvet, Szakamaki évek múltával is kapott olyan leveleket, melyekben hikokuminnak bélyegezték és rituális öngyilkosságra szólították fel, némelyek ehhez még kést is mellékeltek neki. Az ilyen levelek mögött talán az a japáni érzés állhat, hogy nem fair az elesettekkel szemben, hogy Szakamaki életben maradt hiszen mindannyian ugyanonnan indultak, akkor mindannyiuknak ugyanaz a vég is dukált volna.

Szakamaki kisfiával, Kijosival

Szakamaki kisfiával, Kijosival

Szakamaki soha nem beszélt a háborúról és az élményeiről a családjának. Japánba való visszatérte után megházasodott és a sors még egy fiúval is megajándékozta. A ma 72 éves Kijosi, Szakamoto fia az Aszahi Simbun napilapnak adott interjújában elmondta. „Apám kicsi korom óta csak ennyit mondott magáról: fiam, a te apád volt az első számú hadifogoly! – Ennél többet sohasem mondott, én pedig úgy éreztem nem szabad erről tovább kérdeznem.”

Szakamaki angol nyelvtudását is kamatoztatva a Toyota Motor Corporationnál kapott aztán állást és 1969-ben a cég brazíliai leányvállalatának lett az elnöke. 1999-ben, 81 évesen halt meg Aicsi megyében, Toyoda városban.

A fia kezdeményezésére rehabilitálták a 10.katonát

Kijosi csak apja halála után vette kezébe annak feljegyzéseit és memoárját a hadifogságban eltöltött időkről és az emlékeiről. „Ki mondhatja azt és egyáltalán milyen okból, hogy meg kell halnia annak, aki hadifogságba esik? Milyen jogon hívnak egy hadifoglyot hikokuminnak?” – írta Szakamaki a feljegyzéseiben. Kijosi valójában ekkor értette meg és szembesült apja valódi érzéseivel. A feljegyzésekből kiderült, hogy az amerikai fogolytáborban Szakamaki egy teljesen más értékrendet ismert meg, és mélységesen egyetértett az egyén tiszteletével, megbecsülésével és az életbe vetett hittel.

Kijosit szíven ütötték apjai szavai. A férfi, akit hazája leradírozott a fényképről – megtagadva ezzel puszta létezését is – azon gyötrődött, hogyan találhat értelmet a további életének. Szakamaki saját küldetését a fogolytársainak lelki megsegítésében látta és találta meg. „Ha meghalsz, akkor isten, ha pedig életben maradsz akkor hikokumin leszel – itt valami nagyon nincs rendben” – idézi apja szavait Kijosi az interjúban. És hozzáteszi: soha nem szabad arról megfeledkezni, hogy a hatalom bármikor megtette, megteszi és meg is teheti mindezt. Ezért fontos a fiatal nemzedékek számára az emlékezés.

Kijosi rehabilitáltatta apja becsületét azzal a kezdeményezésével, hogy az elesett haditengerészeknek állított emlékmű feliratát – mely a kilenc hősi halált halt katonának szólt, tíz hős nevére módosítatta.

                                                                                                                                                                                                                                                        Yanagisawa Gyöngyi

SZERINTEM ÉRDEMES MEGOSZTANI...;-)

Mi jutott eszébe a poszt kapcsán?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.